Rólunk írták
Legfrissebb - Hírek // Rólunk írták
Nők Lapja
2020. január 15.
Két ember, egy történet – A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület egyik mentorával és mentoráltjával találkoztunk
Egy nagyon okos, vékonyka székely kislány, aki nem szeret kérni, és egy budapesti egyetemi professzor, aki nagyon tud adni. Kettőjük szép emberi történetén keresztül egy, az erdélyi iskoláztatás ügyét segíteni kívánó egyesületre hívjuk fel az olvasók figyelmét. Olyan ügyre, amely mellé érdemes odaállni. Hulej Emese írása.
Lassan húsz éve lesz, hogy egy tudományos konferencián Péntek János, a Babes,-Bolyai Tudományegyetem nyelvész professzora arról beszélt Kolozsvárra érkező kollégáinak, milyen aggasztó az erdélyi oktatás helyzete. A falvakból és a szórványból csak elvétve kerülnek gyerekek a felsőoktatásba. Mi lesz így az erdélyi közösség szellemi, kulturális állapotával? Hány tehetséges, többre hivatott erdélyi magyar gyerek kallódik el csak azért, mert rosszak a körülményei?
A konferencián részt vett É. Kiss Katalin Széchenyi- és Bolyai-díjas nyelvész, aki hazatérve Budapestre hosszasan gondolkodott, mit lehetne tenni ebben az ügyben. Hamarosan levelet írt Péntek professzornak, és kettejük közös gondolkodásából született meg a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, amely mostanra Magyarországon is bejegyzett alapítványként működik.
Támogatásra pályázhatnak olyan tehetséges, hatodik osztályt elvégzett gyerekek, akiknek nehéz a szociális helyzete, így a havonta érkező pénzből pótolhatják a hiányokat. Van olyan diák, aki ebből vesz buszbérletet, hogy a falujából el tudjon jutni a nyolc kilométerre levő iskolába. Mások tízóraira, tanszerre, különórára, meleg ruhára költik a pénzt. Csupa olyanra, ami az egészséges fejlődéshez kell. A pénzt magánszemélyek támogatásából fizetik nekik. Ezek a magánszemélyek, végignézve a támogatók névsorát, jobbára a tudomány emberei. Egyetemi tanárok, világhírű tudósok, kutatók, művészek a világ minden tájáról, Washingtontól Nagykovácsiig.
Az egyik név Vajna Zoltán professzoré.
TIZENHÁROM ÉVE TÖRTÉNT
A Széchenyi-díjas mérnök, akadémikus elsők között csatlakozott a Nyilas Misi nevével fémjelzett közösséghez. Kolozsváron született, székely primor (a székelyek késő középkorban kialakuló főnemesi osztálya – a szerk.) ősökkel rendelkezik, biztosan ennek is része van abban, hogy a szívén viseli az erdélyi iskoláztatás ügyét. Mivel Nyilas Misiéknél minden támogató tudja, kit támogat, Vajna professzor úr is megkapta annak idején, még 2007-ben egy tizenhárom éves kislány adatlapját, fényképét és meglepően intelligens, kedves bemutatkozó levelét. Ezután havi rendszerességgel elküldte a támogatást az egyesületnek. (Ez akkor havi tízezer forint volt.)
– Egy idő után arra gondoltam, válaszolok én ennek a kislánynak – kezdi Vajna Zoltán. – Így indult el köztünk a levelezés. Ő szorgalmasan írt, ám ahelyett, hogy tisztult volna a kép a körülményeit illetően, egyre homályosabbnak tűnt. Eldöntöttem, magam nézem meg, hogyan is él ez a kislány. Akkor már Csíkszeredában tanult, ott találkoztunk. Elvittem ebédelni, és kiderült, amit a levelekből is gyanítottam. Az, hogy óriási hiányok vannak az életében. Ő a levelekben soha nem panaszkodott, nem kért semmit, de például amikor a szép rendezett írása megváltozott, a sorok kuszábbak lettek, és rákérdeztem, miért, kiderült, hogy abban a szobában, amelyikben a nagypapájánál lakott, nincs asztal. Az ágya mellé térdelve tanult, nekem is így írt. Addig keresgéltem, míg rá nem találtam a gimnáziuma aligazgatónőjére, aki a férjével a saját autójukon vitt Reninek egy, a tantestület másik tagja által felajánlott íróasztalt. Meleg ételre ösztöndíjat éveken át a Pro Professione Alapítványtól szereztem neki, mert az sem volt megoldva. Az osztályában akkor már mindenkinek volt számítógépe, csak neki nem, ő délutánonként visszament az iskolába, ott gyakorolta a számítástechnikát. Ezeket mind a leveleiből következtettem ki. Amikor először találkoztunk, vittem neki egy számítógépet is.
GYÖKEREK ÉS VÉDŐHÁLÓ
A vékonyka, hosszú copfos kislányból mára vékonyka, hosszú hajú fiatal nő lett. Ül velem szemben, kortyolgatja a kávéját. Kedves, határozott, és nem kell sok idő, hogy rájöjjek: különlegesen értékes emberrel beszélgetek. Balázs Renáta fejében és szívében rend van, sem a múlt nehézségei, sem a hála nem terhelik meg az életét, mindkettővel tud mit kezdeni. Gyökerek, amelyekből sok erőt merít.
Elmeséli, hogy Csíkszeredában született, Nagykászonban nőtt fel, de a falubeli gyerekek közül mindig kilógott sajátos irodalmi érdeklődésével. Végtelen szeretettel emlegeti néhány éve elhunyt nagymamáját, aki értette és támogatta őt, és akinek csekélyke nyugdíja jelentette néha az egész család bevételi forrását. A szülők ugyanis munkanélkülivé váltak a változások miatt, és bár dolgoztak, gazdálkodtak, az kevés jövedelmet adott. Amikor Renáta elnyerte az ösztöndíjat, a havonta érkező százharminc-száznegyven lej rengeteget számított a család néha csak négy-ötszáz lejes bevétele mellett.
- Emlékszem, az első, amit a pénzből vásároltam, egy őszi-téli meleg kabát volt. A helyi boltban vettem meg. Cipő, tanszer, ruha, később magánóra angolból - ezekre költöttem. A legnagyobb dolog az volt, hogy ]ehetett rá számítani, ezt a postás minden hónapban hozta. Zoltán bácsi olyan lett nekem, akkor még csak a levelek alapján, mint egy távoli, ismeretlen, jóságos nagybácsi. Így is írta alá a leveleit: szeretettel ölel Zoltán bátyád. Amikor eljött Csíkszeredába, és látta a körülményeimet, addig keresgélt, míg az addig keletkezett hiányokat, azokat, amelyek az ő lehetőségeit már meghaladták, valahogy pótolta, Mindig ezt tette. Embereket, szervezeteket rendezett körém, védőhálót szőtt. Fogászatra járhattam, kollégiumot, meleg ebédet, még íróasztalt is szerzett. Néha eltűnődöm azon, hogy voltam képes olyan körülmények között teljesíteni. Talán ma már nem menne. De akkor hozzáedződtern a nehézségekhez. Renáta évfolyamelsőként végzett a nagyhírű Márton Áron Gimnáziumban, onnan a Babes Bolyai Tudományegyetemre került magyar nyelv és irodalom szakra. Majd felvette a finn szakot, és most már inkább aköré szerveződik a szakmai élete. Egy idő után Erasmus ösztöndíjjal átjött az ELTE-re, és Vajna professzor úr meghívta, lakjon nála. Sajnos Zoltán bácsi feleségét már nem ismerhette meg, pedig szó volt róla, hogy egy nyáron együtt nyarainak hármasban. Reni most is a professzor úrnál] lakik, az ő kapcsolatuk már rég kinőtte az alapítvány kereteit, és minden hivatalosságot.
- Hogy mi akartam lenni? Az tudtam magamról, hogy szeretek és tudok tanulni, Aztán elkezdtem fordítgatni flnnbő], és rájöttem, hogy az összes eddig végzett munka közül] ez adja a legtöbb örömet. Akár egy órán át is gondolkodhatok egy mondaton, akkor sem fáradok e]. Tudom, ez elég szűk szakmai terület, de ez érdekel. Zoltán bácsi - vagy, ahogy a barátaim emlegetik: Zébé - mindig mellettem állt, de soha nem éreztem nyomást, hogy így vagy úgy döntsek. Pedig ő nálam is jobban tudta, mit jelent anyagilag, ha humán szakot választok, és az eredményeim alapján dönthettem volna másképp is. Ezt egyébként e] is mondta, mert mindig megmondja a véleményét, ez nagyon jellemző rá. Ám utána nem várja el, hogy azt én e] is fogadjam. És ő aztis tudja, milyen fontos az ember életében, hogy szeresse, amit csinál. Ő is döntött hasonlóképpen annak idején, amikor bent maradt az egyetemen, pedig jól fizető állásba hívták.
HÉTKÖZNAPOK BUDÁN
Reni most doktorandusz, reggelente bejár az egyetemre, sokat időzik a családias finnugor tanszéken. Budapesten lett barátja, baráti köre, még macskája is, egy félénk fekete cica. Zoltán bácsi felnőtt lányának egykori szobájában lakik, szívesen süt, este együtt vacsoráznak, figyelnek egymásra, - Én ezt az Ügyet annyira szépnek és fontosnak tartom, hogy az egész baráti körömet elkezdtem agitálni, csatlakozzanak, Már többeket beszerveztem - mondja Vajna professzor. -Igaz, volt, aki azt mondta, van itt is elég hátrányos helyzetű gyerek, miért erdélyieket támogasson. Aztán amikor rákérdeztem, kiderült, hogy nem támogat senkit. Én úgy gondolkodom, hogy ha van valami feleslegem, nem a bankba viszem, hanem jelentkezem a Nyilas Misinél, hogy kérek még egy gyereket. Összesen négy ,,gyerekem" volt eddig. Az egyik már kinőtt a markomból, most várja a második kisbabáját. Végzett tanítónő Szatmárban. Annak idején, amikor nagyon beteg voltam, és kórházban feküdtem, ők éppen átjöttek Budapestre, egy szavalóversenyre. Egyetlen szabad délutánjuk volt, és ő ezt az én kórházi ágyam mellett töltötte. Ilyen kapcsolatok születnek ebből. A harmadik ,,gyerekem" egy székelyudvarhelyi leány, és legújabban, mert az egyesület ott is elkezdte a támogatást, egy kárpátaljai. Az iroda azon ügyködik, hogy kapjak végre egy fiút is, mert eddig nem sikerült.
Reni példája mutatja, milyen jó ügy a Nyilas Misi. Az ő életének érzelmileg két stabil] pontja volt. Az egyik a nagymamája, aki sajnos már nem éI, a másik én, aki túl vagyok a kilencvenedik évemen. Régóta foglalkoztat, mi lesz vele, ha én is elmegyek. Évekkel ezelőtt a baráti körömből kinéztem egy házaspárt, elmondtam nekik, mi a gondom. Olyan jól fogadták, úgy megszerették Renit, hogy most már nem aggódom, mert tudom, ]esznek körülötte olyanok, akiknek ő fontos. Ha az ember megérzi, milyen, hogy egy másik ember életéhez hozzá tud tenni valamit, amitől az jobb lesz, az nagyon jó érzés.
A BARÁTSÁG PROGRAMJA
2003 óta több mint ezerháromszáz ösztöndíjasa volt a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek. Eredetileg az érettségiig kívánták egyengetni a gyerekek útját, de az élet hamarosan kikövetelte a folytatást. Így jött létre, jobbára az egyetemisták támogatására, a Barátság program, hiszen sok támogató nem akarta elengedni a megismert, megszeretett gyerek kezét. A kiválasztás alapos, van pályázati anyag, családlátogatás, tanári vélemény, bemutatkozó levél, és folyamatos a figyelem, hogy az összeg valóban a gyerek javára fordítódjék. Ezzel idáig nemigen adódott gond. A személyes kapcsolat amúgy nem feltétel, de Vajna professzor a lelkemre köti, hogy írjam le: aki teheti, igenis ismerje meg a támogatottját, mert mindenkinek így a jobb. Van olyan támogató, aki Skype-on angolórát ad erdélyi ,,gyerekének", a másik meghívja nyaralni, rendszeresen látogatja. Egy nemrég végzett fiatal doktornő egykori támogatójával együtt jelentkezett az egyesületnél. Ezentúl közösen fizetnek egy ösztöndíjat. Támogató lehet egy baráti kör, egy munkaközösség, bárki, aki jó ügy mellé akar szegődni. A fizetendő összeg jelenleg havi húszezer forint, ennek tíz százalékát a kolozsvári iroda fenntartására fordítják. Az iroda két munkatársa tartja a kapcsolatot mindenkivel. Ám akinek ez sok, vállalhat fél ösztöndíjat is. Az egyesület honlapján olvasható néhány levél. Az egyikben egy egyetemista lány azt írja, a továbbiakban lemond a havonta érkező összegről. Pedig sokat tanul, mellette dolgozik, de inkább még több munkát vállal, csak jusson másnak is abból a lehetőségből, ami az ő életén ekkorát ]lendített. Az ember meghatódik, ha ilyet olvas, Megérti, hogy ezek a gyerekek nemcsak tanulni tudnak, de küzdeni is.
A teljes cikk a Nők Lapja 2020/3. számában olvasható végig.
Szöveg: Hulej Emese
