Projektek
Legfrissebb - Hírek // Projektek
Kísérlet a nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár rehabilitására
2001. November 30.
Nagyváradon a katolikus egyház rendelkezett országos viszonylatban is mind mennyiségi, mind tartalmi szempontból elõkelõ helyet elfoglaló könyvállományokkal. Várad a középkori magyar könyvkultúra történetében közismerten jelentõs helyet foglalt el.[1] A számos, itt megtelepedõ szerzetesrend és a világi papság birtokában, elsõsorban a püspökök és a kanonokok személyi gyûjteményeiben jelentõs könyvállomány halmozódott fel. A középkor végén, a kiteljesedõ magyarországi humanizmus korának váradi könyvtártörténetében olyan fõpapok neveivel találkozunk, mint Vitéz János, Filipecz János, Kálmáncsehi Domokos, Szatmári György, Thurzó Zsigmond, Henckel János, Haczaki Márton.
E fényes korszak a török hódoltság korával és a hitújítás megrázkódtatásaival végleg letûnt, a püspökség és a káptalan 1556-tól a majd másfél évszázad múltán bekövetkezõ katolikus restaurációig csak névleg marad fenn.[2] A protestáns fejedelmek idején a könyvállományok egy része a fejedelmi központba került, majd a maradékot Báthori István a kolozsvári és gyulafehérvári jezsuita rendházak részére foglalja le. Az állományok így nagyrészt szétszóródtak, megsemmisültek.[3]
Várad 32 évig tartó török uralma idején megtörik minden folytonosság, a középkori és kora újkori elõzmények szinte minden tekintetben nyomtalanul eltûnnek.
A 17–18. század fordulóján visszatelepülõ püspökség és káptalana, majd az 1725-ben alapított papnevelõ intézet ismét a könyvgyûjtés helyi központjai lesznek az ugyancsak a századforduló táján újfent megtelepedõ jezsuita rendház mellett. Csáky Imre és az utána következõ püspökök egy barokk szellemiségû, ám még igen szerény méretekkel rendelkezõ püspöki könyvtár alapjait vetették meg. A kanonoki hagyatékokból úgyszintén a század elejétõl gyarapodik a káptalani könyvtár.[4] Patachich Ádám püspök az általa építtetett püspöki palota könyvtártermében már impozáns méretû, 8000 kötetes reprezentatív könyvtárat hozott létre, mely az országos jelentõségû katolikus fõpapi könyvtárak sorában helyezkedett el, Klimó püspök pécsi, Eszterházy érsek egri és Batthyány püspök gyulafehérvári könyvtárai mellett. Kalocsai érsekké való kinevezésekor azonban teljes könyvtárát magával vitte, és a nagy hírû kalocsai érseki könyvtár alapjait vetette meg általa.[5] A fõpapi és kanonoki hagyatékok mellett az intézményi vásárlások által és az abolíciós könyvanyagból is gyarapodhattak az állományok a 18. század végén.
A 19. század második felében Nagyváradon olyan könyvgyûjtõ, tudós fõpapok tevékenykedtek, mint Fraknói Vilmos, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris.
1915-ben a püspökség könyvtárában 39 000 kötetet jegyeztek[6], ugyanakkor a káptalan, illetve egyházmegyei-szemináriumi állományokat egyenként 15 000 kötetesre tehetjük.
A világháborúk közötti zavaros idõben (a kettéosztott püspökséget 1929-ben megszüntetik) a könyvtárak ügye háttérbe szorul, állományaik alig gyarapodtak.
1947-ben kezdetét vette az a nagymértékû pusztulás, melynek romjain a jelenleg folyó rehabilitációs munkát elkezdtük.
1948-ban a püspökséget egy nap alatt kényszerítették a püspöki palota átadására. Az 1770-es évektõl az épületben levõ püspökségi és 1929 óta a régi papnevelde épületébõl szintén ide átköltöztetett szemináriumi könyvtárak sorsa megpecsételõdött, közprédává váltak. Az állomány java része fizikailag megsemmisült, egy részét szétlopkodták, egy részét az épületbe beköltöztetett görög menekült kommunisták tüzelõnek használták, kisebb részét teherautókra lapátolva a megyei könyvtár (a szintén államosított egykori görög katolikus püspöki palota épülete) pincéjébe hordták, ahol több évtizeden át nedves környezetben tárolták – jelentõs része valószínûleg megrothadt. Az ebbõl megmenekülõ állományrész a mai napig ugyanabban az épületben, a megyei könyvtár tulajdonában, ellenõrizhetetlen mennyiségben, feldolgozatlanul vár sorsára. Az esetleg Bukarestbe vagy Kolozsvárra szállított állományrészekrõl nincsenek információink.
Az állomány töredék részét (mintegy 5–10 000 kötetet) még 1948-ban sikerült átmenekíteni egy a kanonoki épületek mögött elhelyezkedõ gazdasági épületbe, ezt 1949-ban Jakó Zsigmond egyetemi tanár és Lindenberger János nagyprépost irányításával a Bolyai egyetemen tanuló diákok és önkéntes váradi nyugdíjasok segítségével a székesegyház püspöki palota felõli galériájára szállították.
Az egyházmegyei szeminárium könyvanyagát – vagy csak töredékét? –, mely Pray György könyvhagyatékának egy részét is magában foglalta,[7] 1962-ig a vegyes felügyeletû (püspökség–állam), püspöki palotában levõ egykori házikápolnában õrizték, amikor is a hatóságok a kiválogatott értékesebb könyveket lefoglalták, a maradékot, közte a Migne-féle patrológia-gyûjteményt, az egyház átszállíthatta a székesegyház épületébe, a már ott levõ megmenekült püspöki könyvek mellé.
Szerencsésebb helyzetben volt a káptalani könyvállomány, mely a székesegyház felépültétõl a kápolna feletti második szint könyvtártermeiben nyert elhelyezést. Mivel nem érintette az ingatlanok államosítása, és amúgy is viszonylag eldugott épületrészben volt, elkerülte a hatóságok figyelmét, és átvészelte a háború utáni idõket.
A hatvanas évek elejére tehát mindhárom állomány, illetve kettõnek csak roncsai, a székesegyház épületébe került, ám pusztulásuk, igaz, jóval kisebb mértékben, a gondatlan kezelés következtében tovább folytatódott. A nyitott galériáról bárki elemelhette a neki megtetszõ köteteket... Az államhatóság által minden téren ellehetetlenített egyházi elöljárók nem tudtak érdemben a könyvtári és levéltári állomány védelmérõl gondoskodni, ám hálával kell emlékeznünk a már említett dr. Lindenberger János nagyprépost (1869–1951) és dr. Beöthy György prelátus kanonok (1893–1963) könyvtármentõ igyekezetére.
Idõközben államosították és elszállították az ugyancsak a székesegyház épületében (a sekrestye feletti emeleteken), eredeti barokk szekrényekben és polcokon elhelyezett káptalani levéltárat. Késõbb a nyitott galériáról – jogosan – és érthetetlen okokból az épületben levõ káptalani könyvtárból is a teljes könyvállományt az így megüresedett levéltári helyiségekbe zsúfolták, ahol minden rendszert nélkülözve, ömlesztve várt sorsára.
Különösen nagy vesztesége a könyvtárnak õsnyomtatvány- és antikvagyûjteményeinek elvétele, illetve megtizedelése. 1978 és 1982 között egy kényszerleltároztatás után kiválogattak az állományból 11 õsnyomtatványt és legalább 98 antikvát a bukaresti Nemzeti Könyvtár számára.[8] A szegényes híradások és a megmaradt katalógusok adatai szerint az államosítási hullámok elõtt a püspöki könyvtárban 15, a káptalaniban 8 õsnyomtatvány volt.[9] Jelenleg 5 õsnyomtatvánnyal rendelkezünk (két kötet az egykori püspöki állományból származik, míg három a káptalaniból), a bukaresti Nemzeti Könyvtár pedig 9 kötetben 11 mûvet tart számon mint könyvtárunkból beszolgáltatott példányokat.[10] A hiányzó legalább 10 kötetnek nyoma veszett az elmúlt évtizedek során.
Az 1978–1982-es leltárkönyvekben 230 antikva szerepel (meglehetõsen zavaros felsorolásban), ezek közül 98 tételt a bukaresti Nemzeti Könyvtár foglalt le, antikvakatalógusában a possessorbejegyzések és a káptalan pecsétje alapján kb. 80 kötet azonosítható.[11] Jelenleg 170 kötet 16. századi nyomtatványt (köztük számos, több mûvet tartalmazó kolligátumot) õriz könyvtárunk. Az egykori katalógusok tartalmából ítélve ez az állománykategória is karcsúsodott egyes kötetek eltûnésével az utóbbi évtizedek során.
1948 óta az állam által több ízben lefoglalt, összességében többezres könyvmennyiség útja mindannyiszor követhetetlen volt, csekély annak a reménye, hogy valamely helyi vagy központi állami könyvtárban nagyobb mennyiségû, Váradról származó állományrész válna megbízható módon azonosíthatóvá.
1998-ban, a könyvtár rehabilitálási munkáinak kezdetére a vázolt elõzmények után teljes összevisszaságban, fûtetlen és világítás nélküli termekben, az egykori levéltári szekrényekbe zsúfolt, dobozokban, ömlesztve a földön elhelyezett, poros, megtizedelt, körülbelül 25 000 kötetet számláló könyvállomány további megnyugtató sorsáról kellett helyesen dönteni és az elsõ lépéseket megtenni. Tempfli József megyéspüspök úr szabad kezet biztosított e téren, ez úton is megköszönném messzemenõ bizalmát és támogatását.
A munkálatok szakmai felügyeletére az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, személy szerint Jakó Zsigmond akadémikus urat kértük fel. Az immár egységesen kezelt állományok okán a könyvtár az Egyházmegyei Könyvtár nevet vette fel.
Elsõ lépésben az immár könyvtárraktárként mûködõ egykori hat levéltári helyiségbõl gondos válogatás után teherautónyi szemetet és papírhulladékot szállítottunk el, illetve a maradék levéltári anyagot bedobozolva szekrényekben helyeztük el.
A három állományegység (püspöki, káptalani, szemináriumi) szétválasztása egyrészt egyszerûnek bizonyult, mivel minden káptalani tulajdonú kötetben pecsét szerepel, másrészt nehézséget okozott, ugyanis a püspöki és szemináriumi kötetek intézményi bélyegzõvel nem voltak ellátva. Elkülönítettük az RMK köteteket és a régi külföldi nyomtatványokat (16–17. század), illetve mindegyik állomány esetén a magyarországi és külföldi nyomdatermékeket. A zsúfoltság ellenére így valamelyest áttekinthetõvé és tartalmi szempontból felmérhetõvé vált az anyag. Egyértelmû volt, hogy a bénító helyhiány nem teszi lehetõvé a további munkát, legalább az állomány felét kitevõ és aránylag épen megõrzõdött káptalani könyvanyagot más helyre szükséges költöztetni. Az egykori káptalani könyvtártermek szinte kihasználatlanul, ám lepusztult állapotban kínálkoztak e célra. A tatarozásukhoz, illetve a 700 folyóméternyi polcrendszer elkészíttetéséhez a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (Bp.) kaptunk jelentõs anyagi támogatást.
2000 júniusára renováltattunk és korhû, fából készült polcrendszerrel szereltünk fel három termet. A káptalani állomány esetében az 1843-ból fennmaradt katalógus alapján válogattuk az átszállítandó könyveket, a püspöki és szemináriumi állományok esetében minden 1800 elõtt külföldön nyomtatott és 1850 elõtt magyarországon nyomtatott könyvet átszállítottunk.
Összességében 5 õsnyomtatvány, 115 kötetben 130 RMK, 170 kötetben 828 antikva, 630 kötetnyi 17. századi külföldi nyomdatermék és körülbelül 10 000 kötetnyi 18. századi, 19. század eleji nyomdatermék került a felújított, könyvtári célra minden szempontból alkalmas helyiségekbe, ily módon a véglegesen elhelyezett mintegy 11 000 kötet magában foglalja a három állományegység muzeális, kiemelkedõ kultúrtörténeti értékkel bíró részeit. A zsúfoltságtól felszabadult hat egykori levéltári helyiséget továbbra is könyvtárraktárnak és levéltárnak használjuk, renoválásuk folyamatban van. Itt helyezzük el többek között az egykori országterületre kiterjedõ katolikus egyházi sematizmus-gyûjteményt, az egyházmegye újabb kori (19–20. századi) anyakönyveit, a Migne-gyûjteményt (patrológia) és további körülbelül 10 000 kötetnyi újabb kori, 19–20. század eleji könyvet és folyóiratot. A gyarapodást az egyházmegye felszámolt vagy szórványsorsra jutott egyházközségei plébániai könyvtárainak teljes, illetve a plébániák zömébõl az értékesebb kötetek (RMK, antikvák, raritások, unikumok) begyûjtése jelenti. A begyûjtött RMK és antikva kötetek a könyvtár megfelelõ állományait 10–15 százalékkal gyarapítják. Az évtizedekig tartó enyészet és elzártság után a tudományos kutatás számára is megnyílt a könyvtár. Az Országos Széchényi Könyvtárral, a retrospektív nemzeti bibliográfia adatgyûjtésébe bekapcsolódva, illetve aránylag szerény könyvállományunk kapcsán a példánynyilvántartás munkáját segítve, hosszabb távú szakmai kapcsolat van kialakulóban. A Pro Professione Alapítvány támogatásával elkezdtük, jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem társult intézményeként és ennek támogatásával folytatjuk az állományrészek újraleltározását és a régebbi káptalani könyvállomány tudományos igényû feldolgozásának munkálatait.[12] Könyvtártörténeti szempontból a 18–19. századi katalógusokkal is rendelkezõ, két és fél évszázados folytonos gyarapodást felmutató, 85 százalékban az elmúlt mostoha idõszakot átvészelõ káptalani állomány igényesebb feldolgozása volt indokolt és lehetséges.
A közeljövõ feladatai közé tartozik a mintegy ezer kötetet kitevõ régi állomány (RMK, antikvák, 17. századi nyomtatványok) anyagának közlésre alkalmas szintû feldolgozása, illetve az egyházmegye területén levõ plébániai könyvtárak további leltározása és indokolt esetben ezek értékesebb részének begyûjtése. Lehetõségeihez mérten a könyvtár a jövõben szeretne bekapcsolódni az erdélyi tudományos élet körforgásába, ebben az óhajában különösen az EME támogatását és közvetítõ szerepét igényli.
Emõdi András
[Erdélyi Múzeum - 64. kötet, 2002. 1-2.füzet]
